Szegény magyarnak különös a sorsa:
körül ölelték Páris árnyai,
kecsegtették dicső, örökös dallal,
és orvul mégis mit akartak ők? –
Álmok szívébe pengét mártani.

Megölték minden szép keleti vágyunk,
szív helyett adtak berregő motort,
mesék helyett Anatole France-regények
kijózanító, gúnyoros szelét,
mely csaknem, hogy a halálba sodort.

De most elég volt! Reflektorok fénye
leálcázza az álromantikát,
Páris árnyai aludni mehetnek;
hazug lelkükkel fel nem támaszthatják
halott meséink szunnyadó hadát.

A sok sírásba fejünk is megőszült
és ősszel vágyunk Napkelet felé;
Nyugat megutált parkjai helyett
a dzsungel álma jőjjön ébresztőnek,
ő legyen mienk és az Istené!

Jőjjön Tagore sugaras világa,
ragyogjon a sok temető felett, –
mi régi hitünk, mi régi Hazánk
jőjjön, tanítson énekelni minket:
tűz-csókos világ, forró Napkelet!

(Szatmár, 1925. szeptember 5-én)